2012. január 30., hétfő

Hogyan dobjunk mentőövet egy csicseriborsólevesnek?

A kísérletezés valahogy mindig magában hordozza a kudarc ígéretét...Az tuti, hogy Edison is legalább ötszázszor felrobbant,elázott, vagy minimum megpörkölődött, mire feltalálta azt a néhány apró-cseprő dolgot. És is boldogan hagyom ott a járt utat egy bozóttal benőtt, kígyósziszegéstől hangos, csalános nyiladékért, vagyis térek el a recept pontos teljesítésétől. Aztán vagy bejön, vagy nem...
Minap rajtavesztettem, vagyis csak majdnem. Történt, hogy már régóta szemeztem egy csicseriborsólevessel, mert hogy milyen egészséges, egyszerű, tápláló, blabla. Nagy lendülettel vágtam bele ebédtájban, a szerelmem gyomra már nagyokat kordult, mikor belém hasított a jeges felismerés: atyám, nem áztattam be előző nap a csicseriborsót... Na,isten neki faköröszt, kalandvágytól vezérelve feltettem főni úgy, ahogy volt, áztatás nélkül. A recept bő félórát írt, ehhez képest az én húsz deka borsóm majdnem egy órán át keringett a fazékban és akkor még mindig sörétnek lehetett volna használni. Elfogott a vakrémület, mert addigra már belefőztem némi brokkolit is, ami -teljesen jogosan - pépesre mállott a hosszú főzésben. Egy ponton túl nem lehetett tovább várni, úgyhogy a tejszínes behabarást és végfűszerezést követően kénytelen voltam késszé nyilvánítani az étket.
Hát, mit mondjak.
Lopva pislantottam az emberemre, aki két kanállal még magába gyömöszölt udvariasságból, de arcán határozott csalódást láttam: nem ezt ígérték neki két órával ezelőtt, ő ide egy fantasztikus újdonság,egy extrém gasztronómiai élmény mágneses erejétől húzva érkezett, ehhez képest kapott a tányérjába három deci sörétlevest, habarva. Némi malíciával annyit jegyzett meg, hogy most aztán sikerült alulmúlnom a legalja zacskós levesek színvonalát. Nem túlzott: mintha kitartó munkával gránitállagúra főzött papírgalacsinokat rágicsáltunk volna.
Míg ő a szobában köhécselt a leves emlékétől, én rendeztem soraimat a konyhában. Lássuk csak, nincs is veszve minden. A lé végül is adott és nem vészes, hagyma-fokhagyma alapon született húslevessel felöntve, ráadásul beleküldtem két deci jóféle tejszínt,kis vajjal húztam alá az ízeket,friss kakukkfűvel hangoltam, szóval kár lenne a lefolyóban végeznie. Volt húsz deka gombám fagyasztva, némi csíkokra vágott baconnal sietve megpirítottam. Közben a csicseriborsót leszűrtem és kipasszíroztam belőle a kukába, belekevertem helyette a szalonnás gombát, kicsit utánaízesítettem, egyet forraltam rajta. 
Összefoglalva: a másodszori feltálalás sikeresebb volt.Ennek ellenére a csicseriborsó és én egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Az, hogy megmentettem a levest, azért még nem jelenti azt, hogy felveszem CSB-őkelmét a hajómra...

2012. január 27., péntek

Hipernyami citromkrém sütve

(A bejegyzés néhány napja született a Facebook-on, amikor még azon boldogok közé tartoztam , akiknek tényleg volt citromkrémük. Most itt állok nosztalgiázva, üres kézzel...:-( )
Miért nem mondta eddig senki, hogy a morzsás édességek ennyire finomak? Komolyan, ahogy ezt a kis szöveget írom, most is itt figyel mellettem egy adag és bele-belefalok, a szám szélét nyalogatva. Ráadásul ezt most a hétévesem készítette, én csak kuktáskodtam mellette, meg segítettem, hogy nehogy olykor a mellette lévő receptre tévedjen a szeme és azt folytassa, mert néha biza így történt...
A műleírás maga a Fakanálban jelent meg éppen négy évvel ezelőtt, a januári-februári számban, mint Sült citromkrém. Szerintem inkább egy karamellizált tetejű citrompuding, amelyben a lágy krém az aranyló barnára sült, ropogós édes kéreg alatt lapul, na hát mondhatom, hogy melegen és hidegen is fenséges, mindkét verziót teszteltem. A recept olyannyira nem bonyolult, hogy mondom, az általános iskolás simán megcsinálta a nagyját.
Hozzávalók: 4 citrom, 1 evőkanál étkezési keményítő, 17,5 deka kristálycukor, 12 deka vaj, 4 tojás,25 deka natúr joghurt, 12 deka liszt.

A 4 citrom levét kinyomjuk, kettőnek a héját is lereszeljük (ez a mennyiség már határán van a "jujj, de savanyú", szemösszehúzós felkiáltásnak, aki bírja a pikánsat, az nyugodtan veheti ezt a citromadagot, viszont aki nem, annak 3 citrom levét és másfél reszelékét ajánlom, egyébként az édes morzsatető sokat kompenzál!) Közepes lábasba öntjük, belekeverünk 1 evőkanál étkezési keményítőt és 12,5 deka cukrot, meg 6 deka olvasztott vajat és 4 tojást. Folyamatosan kevergetve kis tűzön sűrűre befőzzük, aztán hidegre tesszük, langyosodni. (közben minden mondat után megállok a gépelésben és eszegetek ám!:-) Ha kihűlt, 25 deka natúr joghurtot keverünk bele. A sütőt 180 fokra hevítjük. Keverőtálban összedolgozunk 6 deka vajat 5 deka cukorral és 12 deka liszttel, csomós-morzsalékos cuccot kapunk. A citromkrémet egy tűzálló jénaiba öntjük, és a tetejére egyengetjük a morzsalékot, had fedje be mindenütt. Süssük fél órán át, tálaláskor nyugodtan megszórhatjuk még porcukorra. Nem mondhatok mást, annyira nyamm, hogy mire befejeztem a leírást ,mindet megettem. És most hiányzik!
u.i.: Szépen komponált képeket tőlem nem fogtok kapni, viszont olyat, amin ízig-vérig kaja van saját edényben, mindenféle hókuszpókusz és szponzoráció nélkül, na olyat igen.
 

Hóvég :-(

Szörnyű módon huszonsokadika van. Az elébb kukkantottam be a frigóba, íme a készletlista a teljesség igénye nélkül:
- kb. másfél deka vaj
-fél üveg baracklekvár
-fél szál póréhagyma
-egy liter tej
-ketchup
-dijoni mustár
-csípős savanyított karfiol (házi eltevés)
-két TV-paprika
-ecetes torma
-1 db. epres joghurt.
 -polcon mindenféle fűszer
Slussz. Ebből kreáljunk ízletes, tápláló eledelt az egész család számára. Óra indul.
Első kísérlet. Hát, nem is tudom, még ízlelgetem a kihívást... (Ne szórakozz, megy az idő!) Na akkor a vajon megpirítjuk a mustárt...Aztán beleaprítom a póréhagymát, megszórom mondjuk sóval, bors is jöhet, mozsárban megtöröm a koriandert... (És a lekvár, és a lekvár? Nehogy már kihagyd, tök jó kis lekvár, hallod? Na.) Szóval akkor inkább a vajon megpirítom a lekvárt... (Mi a francnak? Lekvár pirítva? Elestél?) Nem, nem, megvan, akkor felvágom a házi savanyú karfiolt, beszórom tormával... (Hülye. Az is csípős!) Ja, akkor beszórom joghurttal... (Tudod mit? Nem akarsz inkább elmenni a boltba?)
De.
Folyt.köv.

Én és a gasztrobloggerizmus

Ez az első bejegyzésem, jujj, de izgi. Valami széppel kéne kezdeni, de persze nem megy.
Viszont egy dolog már baromi régóta piszkál. Olvasok egy csomó gasztroblogot, a papírformát is követem, vagyis belekukkantgatok a nyomtatott sajtótermékek közül a gasztronómiával foglalkozókba, de nem igazán tetszik az a vonal, hogy a menő konyhatündérek mintha egymást akarnák túllicitálni, ki tud na ez aztán nagyon egyszerű és hatásos felkiáltással állati bonyolult és ráadásul drága kaját kreálni. Értem én a szándékot, hogy ne adjuk alább a színvonalat, nehogy paraszti paprikáskrumplit közöljünk már az oldalunkon, de itt egyébként is erősen keveredik a szezon a fazonnal, így manapság már csak az lehet autentikus séf a saját konyhabútorai közé zárva, aki minimum articsókapürével köríti a szopós borjú lábszárát. Egyes gasztrobloggerek --és itt most nagyon, nagyon nagy tisztelet a kevés kivételnek! - nem is igyekszenek az egyszerű pórnépnek, halandó dolgozónak való ételhez érni, mintha az egyenesen a konyhaszagba rántaná le a magas gasztronómiai művészet rózsaszín felhőjéről, hát fujj.  
Mire is gondolok itt? Arra, mikor egy egyébként 150-200 forintos főzőújság is úgy el van szállva magától, hogy hétköznapi fogásnak nem tud mást kitalálni és ajánlgatni, csak pfefferonis-konyakos kacsamájpástétomot,fürjtojással töltött articsókaszívet, meg cékla-rizs-tofut gratinírozva. Ilyenkor borul el az agyam, és szakad ki belőlem a keserves sóhaj, hogy az ilyet zárnák be hóttáig a konyhába, had gratinírozzon céklát, míg meg nem lilul. A már könyvet megjelentető gasztrobloggerek zöme szintén zenész, és ami fájó, az amúgy még épeszű maradék is kezd felzárkózni a kánonhoz. Ez van.