Én és a gasztrobloggerizmus

Ez az első bejegyzésem, jujj, de izgi. Valami széppel kéne kezdeni, de persze nem megy.

Viszont egy dolog már baromi régóta piszkál. Olvasok egy csomó gasztroblogot, a papírformát is követem, vagyis belekukkantgatok a nyomtatott sajtótermékek közül a gasztronómiával foglalkozókba, de nem igazán tetszik az a vonal, hogy a menő konyhatündérek mintha egymást akarnák túllicitálni, ki tud na ez aztán nagyon egyszerű és hatásos felkiáltással állati bonyolult és ráadásul drága kaját kreálni. Értem én a szándékot, hogy ne adjuk alább a színvonalat, nehogy paraszti paprikáskrumplit közöljünk már az oldalunkon, de itt egyébként is erősen keveredik a szezon a fazonnal, így manapság már csak az lehet autentikus séf a saját konyhabútorai közé zárva, aki minimum articsókapürével köríti a szopós borjú lábszárát. Egyes gasztrobloggerek --és itt most nagyon, nagyon nagy tisztelet a kevés kivételnek! - nem is igyekszenek az egyszerű pórnépnek, halandó dolgozónak való ételhez érni, mintha az egyenesen a konyhaszagba rántaná le a magas gasztronómiai művészet rózsaszín felhőjéről, hát fujj.  

Mire is gondolok itt? Arra, mikor egy egyébként 150-200 forintos főzőújság is úgy el van szállva magától, hogy hétköznapi fogásnak nem tud mást kitalálni és ajánlgatni, csak pfefferonis-konyakos kacsamájpástétomot,fürjtojással töltött articsókaszívet, meg cékla-rizs-tofut gratinírozva. Ilyenkor borul el az agyam, és szakad ki belőlem a keserves sóhaj, hogy az ilyet zárnák be hóttáig a konyhába, had gratinírozzon céklát, míg meg nem lilul. A már könyvet megjelentető gasztrobloggerek zöme szintén zenész, és ami fájó, az amúgy még épeszű maradék is kezd felzárkózni a kánonhoz. Ez van.