2012. február 9., csütörtök

A "kerüldelnagyívben" recept

Ugye, hogy minden rendes gasztroblogban csodásan fotózott és TERMÉSZETESEN sikerült ételeket olvasni? 
Na, itt másképp lesz, én szóltam.
Szóval, mi szeretjük a császármorzsát, imígyen ha ideológiailag nem is, de gyomorilag mindenképpen csatlakozva Ferenc József kényes császári ízléséhez. Nem vagyunk extravagáns császármorzsázók, ami alapesetben azt szokta jelenteni, hogy egy óvatlan mozdulattal kiemelünk valamék spár hűtőpultjából két zacskó Gergely féle terméket, amit aztán otthon munkának nem is igen nevezhető mozdulatsorok által készre sütünk egy serpenyőben. Valószínűleg egy pofont lekeverni is bonyolultabb.
Na de.
Azért ez nem illeszthető be ugyebár az egészséges táplálkozásba... vagy mibe...
Szóval ilyenkor a NAGYON ELSZÁNT SZAKÁCS (továbbiakban NESZ) nekiáll s.k. fabrikálni, e-számmentes (haha) alapanyagból, kézzel, szívvel-lélekkel. Talál egy jónak tűnő receptet, amiben ugyan egyórányi kevergetést írnak elő, de NESZ csak legyint: ezek hülyék, maximum a szilvalekvárt kell ennyi ideig őrizni, nehogy már egy vacak császármorzsa ilyen macerás legyen...
Szegény kis naiv. (Sóhaj.)

A Nők Lapja Konyha 2008. őszi száma volt minden bajnak okozója. Abban közölték ezt az első pillantásra egészen vállalhatónak tűnt kis műleírást.
Aszonták: köll fél liter tej, 10 deka mazsola, csipet só, 4 tojás, tíz deka cukor, 20 deka búzadara, olaj/vaj, tetejére lekvár, porcukor.
Gyanakodnom kellett volna? Ugye, hogy nem.

A tejből, sóból, mazsolából, fele cukorral és kis melegítéssel levet rittyentettem, abban duzzadt vagy háromnegyed órát a búzadara, ahogy kell. A maradék cukrot a tojássárgákkal elkavartam, a fehérjéket előírásszerűen felvertem. A három különálló miskulanciából aztán a legnagyobb tálban lett egy szép, folyós, fehér, habos dolog, ezt kellett forró serpenyőben, kis vajon elkezdeni kavargatni. 
Az első negyed óra egészen biztatóan alakult. Hamar eltűnt a folyósság és a habosság, átvette helyét egy összeállni készülő, de még nagyon ragacsos massza. Elsőként vastag aljú, inox serpenyőben csináltam, lassan alakult a dolog, ezért félidőben, türelmemet veszítve átöntöttem egy közönséges teflonba. 
Nem ködösítek: nem volt elég az ígért 60 perc, hogy elérjem a bűvös célt, a kulimász morzsákra esését... Kikavartam pedig a lelkemet, a könyököm beállt, a karom elgémberedett, a derekamat nem éreztem és szidtam bolond fejemet, hogy egyáltalán a világra ellődtem... Végül, 70 perc elteltével azt mondtam: kész, kalap, kabát, ez olyan, amilyen, részemről befejeztem!
A kaja egyébként ízre tökugyanolyan volt, mint a RENDES, NORMÁLIS bolti császármorzsa, csak nem volt morzsás. A célközönség mondjuk ezen apró rendellenesség felett gyorsan átsiklott, egészen szépen termeltek belőle, nem is ártott, a maradék ugyanis másnap reggelre a hűtőben kőkorszaki lelet szerűre keményedett...

Tanulság?
Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.
Vegyen inkább készet, zacskósan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése